Olimpia usa
2022. 03. 31.

Nagyok kisstílű játékai, avagy harc az éremtábla helyekért

Az éremtáblázaton elért siker világhatalmi státuszszimbólummá vált, és ez nagyon nincs jól.

Mivel az érmeket az egyes nemzeteket képviselő sportolók nyakába akasztják, természetes, hogy a média és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is készít egy táblázatot a legtöbb sportsikert elért országokról. Ennek létjogosultságát sokan vitatják. Miért is kell nemzetállamok nagyszerűségét hirdetni, amikor az olimpiai mozgalmat nem ennek szellemében hívták életre? Nem árt, ha leásunk a gyökerekig és megpróbálunk emlékezni, mi volt Pierre de Coubertin eredeti elképzelése az ötkarikás játékokkal. Az olimpizmus egyik alapelve, hogy a sport által az ember intellektuális, erkölcsi és fizikai fejlesztése biztosítva legyen. Eszménye, hogy a versengés felülmúlja az egyéni és nemzeti büszkeséget. „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos!” – harsogta az 1908-as olimpia előtt egy közép-pennsylvaniai érsek, Ethelbert Talbot e sokat idézett – és tévesen Coubertin bárónak tulajdonított – mondatot, amely remekül összefoglalja, hogy mi lehetett a mozgalom alapvetése.

Ki gondolta volna még 1896-ban, az első újkori játékok idején, hogy a 21. században abból származnak majd nézeteltérések, hogy egyes nemzetek az éremtábla más-más oszlopára fókuszálnak? A 2021-ben megrendezett tokiói olimpiai játékok egyedülálló lehetőséget kínáltak annak megfigyelésére, hogy a médiaszervezetek hogyan alkotnak különböző narratívákat az éremtáblázatok köré. De erről egy kicsit később, lássuk, mi vezetett az efféle játszmák kibontakozásához. A második világháború utáni időszaktól kezdve a folyamatosan növekvő ideológiai polarizáció és fokozódó nacionalizmus egyre hangosabban mond ellent az olimpizmus szellemének. A sportolók már nem önmagukért, hanem nemzetekért izzadnak. Mikor Avery Brundage-et megválasztották a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ötödik elnökének, sokan azt gondolták, eljött a változás jótékony szele, amely majd az olimpiákat politika- és nemzetmentessé teszi. A sportvezető a véres melbourne-i magyar–szovjet vízilabda-mérkőzés után odáig ment, hogy levelet írt a NOB-tagoknak és az összes csapatsport felszámolására buzdított. Foggal-körömmel küzdött az ellen, hogy az olimpia politikai események bábja legyen, már 1936-ban az Amerikai Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnökeként visszautasított minden olyan javaslatot, amely a náci Németországban rendezett játékok bojkottjára vonatkozott. A NOB első embereként pedig felidézhetjük híres (vagy egyesek szerint hírhedt) mondatát 1972-ből, kevéssel az izraeli sportolókat ért véres müncheni leszámolás után: „A játékoknak folytatódniuk kell!”.

Brundage azonban nem tudta a nacionalista eszméket kilúgozni az olimpiai mozgalomból. Ez már csak azért sem működhetett, mert a nagy világégések után következő évtizedek két szembenálló ideológia, a kommunizmus és a kapitalizmus hideg tusakodásáról szóltak. Ez alól az olimpiák sem vonhatták ki magukat. Pláne úgy, hogy a harc egyik szuperállama, az USA mind nagyobb összegeket költött médiajogokon keresztül az olimpia, ezzel pedig a saját nemzeti értékek népszerűsítésére. A keleti blokk sem volt rest, és a magasabb színvonalú élet demonstrálására használta a játékokat. Érdemes felidézni az olimpia közvetítési jogait birtokló NBC tudósítójának, Michael Tiricónak szavait a tavalyi nyári olimpia nyitóünnepségéről: „Összesen 613 sportolót látunk, ez az Egyesült Államok történetének második legnagyobb olimpiai csapata. Egyetlen nemzet sem szerzett több érmet nyári olimpiákon, mint az USA.” Ez az állítás kétségbevonhatatlanul igaz, 2629 medál olyan kimagaslóan sok, hogy a második helyen kullogó Szovjetunió ennek felét sem érte el. Viszont a (sport)történelmi kontextust figyelembe véve ennek hangsúlyozása nem több, mint (felesleges?) kivagyiság, provokáció és cinizmus, egy világhatalmi elit politikai attitűdje. Ugyanakkor világossá válik, miért érdeke egyes nemzeteknek a sport és az olimpiai eszme valódi értékeit a nacionalizmus paravánja mögé bújtatni. Pedig ismert, hogy a XX. század viharosan változó geopolitikai eseményei legkevésbé az Egyesült Államokat érintették, hiszen 28 nyári ötkarikás részvételük a második legtöbb (csak Nagy Britannia, Görögország, Svájc és Franciaország áll eggyel többel), illetve arról se feledkezzünk meg, hogy a Kínai Népköztársaság csak 1952-ben csatlakozott a nagyokhoz, a Szovjetunió pedig csak kilenc olimpiát élt meg. Utóbbi így is több mint ezer érmet halmozott fel, vagyis arányaiban tönkreveri a tengerentúliak teljesítményét, ám ennek az érvelésnek amerikai földön van egy rövid neve: irigység, esetleg egy hosszabb: kommunista hangulatkeltés.

Egy nemzet olimpiai sikerességét az aranyak és az összéremszám határozza meg. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság előbbit, vagyis az első helyezések számát tartja fontosabbnak, ez alapján rangsorol. Amikor a játékok előrehaladtával egy ország mindkét kategóriában magabiztosan vezet, majd végül nyer, a helyi médiának nyert ügye van. Ám ha az aranyhajszolásban jelentős a lemaradás, mint történt ez augusztus 2-án, amikor Kína 29–22-re vezetett az USA előtt, akkor taktikát kell váltani. Mivel éremszámban ekkor az Egyesült Államok volt elöl, a tudósítások ezt emelték ki, az aranyakat pedig igyekeztek elhallgatni. Ezzel párhuzamosan a közösségi médiában táblázatkezelési útmutatókat terjesztettek, hogy az olympics.com-on hova is kattintson a csalódott honpolgár, ha büszke nemzetét szeretné a lista élén látni. A hirtelen jött nézőpontváltás sok független orgánumnak feltűnt, az Independent hasábjain Graeme Massie úgy fogalmazott, hogy az amerikai ego képtelen elviselni a második helyet, ezért a NOB hivatalos rangsorolását felülírva egy alternatív tabellát nevez hivatalos éremtáblának, amelyen nem az aranyak, hanem az érmek száma a döntő. Dan Wetzel, a Yahoo Sport újságírója is hasonlóan vélekedett: „a világ minden táján az aranyérmeket részesítik előnyben. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság is így jár el. A médiacégek is ezt a kalkulációt követik, kivéve az Egyesült Államokban.” Való igaz, az NBC közvetítéseiben rendszeresen az érmek számának aktuális állásáról mutogattak grafikonokat, a NOB táblázatát pedig mélyre elásták. Emlékszünk még, mit mondott a nyitóünnepségen Michael Tirico? Érdemes összevetni az augusztus 4-én elhangzott véleményével, amikor Kína aranyakban 32–27-re vezetett, de érmek számában az USA kilenccel előrébb tartott. „Az Amerikai Egyesült Államok súlylökésben szerzett aranya és ezüstje tovább növeli az érmek számát, amelyben nemzetünk továbbra is egy tucattal őrzi előnyét Kína előtt. Aranyérmekben viszont öt a hátrány. Ha visszatekintünk az olimpiákra, az érmek száma is egy hivatalos rekord lesz. A mostani játékokra egy kicsit másképp kell majd emlékezni, mint a többire, nyilvánvalóvá vált, hogy a legjobb sportolók esetében sokkal fontosabb, hogy kik ők, hogyan kerültek ide, mint az, hogy milyen eredményt értek el.” Hoppá, ez új. Tirico ezután Simone Bilesról, Michael Phelpsről és Noah Lylesról beszélt, akik nyíltan kiálltak, és beszéltek mentális problémáikról, depressziójukról.

Olimpia éremtáblázat állás

Az ország végül megdicsőült, az amerikai röplabda-válogatott utolsó napon aratott győzelmének köszönhetően az aranyak csatáját is megnyerte eggyel (39-38), így a záróünnepségen Johnny Weir örömittasan kiálthatta az éterbe: „Amerika nem csak az összes éremből, hanem aranyakból is a legtöbbet gyűjtötte ezen az olimpián, ez valóban látványos teljesítmény volt.” Ez szépen is hangzik, már ha valóban az USA nyerte az éremhalmozást, mert Kína ezzel egy picit vitatkozna. A végső elszámolásnál ugyanis a helyi állami média Taiwan 12 és Hongkong 6 érmét is a sajátjába olvasztotta, így végül büszkén gratulálhatott olimpia csapatának, amely aranyakban (42) és olimpiai pontokban is az élen végzett és lepipálta világhatalmi riválisát, az USA-t. Mindeközben az Egyesült Királyságban a BBC egy egészen új narratívával állt elő. Az ötlet Robin Levinson-King újságíróé, aki közgazdászok és adatguruk segítségével egy olyan alternatív rangsort készített, amelyben az érmeket népesség és vagyon szerint rangsorolták. Egymillió főre jutó érmek számát tekintve így egy apró európai nemzet, San Marino végzett az élen, amely Tokióban a maga 33 ezres lakosságával 3 érmet is bezsebelt. Ebben a besorolásban Amerika csak a 60. helyen végzett. Az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) tabelláján pedig Kína zárt az élen, majd az oroszok (ROC) és Kenya következett. Az Egyesült Államok csak a 15. pozíciót foglalhatta el. „Ha egy ország nagyon szegény, akkor nem lesz elegendő erőforrása ahhoz, hogy ezt a potenciált világszínvonalú versenyképességgé alakítsa" - mondta David Forrest, a Liverpooli Egyetem közgazdásza a BBC-nek. „Először is rendelkezniük kell azzal a know-how-val, hogy részt vehessenek a sportban. Például lehet, hogy nagyszerű természetes képességeik vannak az úszás terén, ami további fejlesztésre vár, de nincs elég úszómedencéjük” – teszi hozzá Levinson-King.

Még ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy is módosítaná programját, hogy megszüntesse, vagy legalábbis csökkentse a nacionalista rituálék mennyiségét, a játékok továbbra is ki vannak téve a nemzeti érzelmeknek és az azt kísérő kihívásoknak. A médiaszervezetek nagy hangsúlyt fektetnek a saját országuk sportolóit felvonultató események közvetítésére, mert közönségüket elsősorban ez érdekli. Viszont ezzel összefüggésben Andrew C. Billings, az Olympic Television: Broadcasting The Biggest Show On Earth című 2017-es könyv szerzője megjegyzi, a mostani eljárás azt sugallja, hogy egyetlen nemzet nyerte az olimpiát. Az érmek száma csupán sportolói teljesítmények dokumentációja, azonban ha nemzetek – vélt és sugallt – felsőbbrendűségének egyik érveként jelentkezik, azzal valami elvész az olimpia szelleméből.

(Források: independent.co.uk, sports.yahoo.com, bbc.com, taiwannews.com.tw; képek: USA olimpiai szimbólum, 2017, Sterling G., chainstogains.com, olypics.com, 2021. augusztus 2.)

#Olimpia