Többször megírtuk már, hogy a vívás a legsikeresebb olimpiai sportágunk. Férfi kardvívóink és párbajtőrözőink gyakorlatilag a kezdetek óta ott vannak a világ élvonalában. Ám nem csak ők termelték ki azt a szekérderéknyi érmet az elmúlt több, mint száz év alatt. Első női olimpiai pontszerzőnk, érmesünk és olimpiai bajnokunk a női tőrvívásból került ki. Hetvenötödik életévét betöltő Szolnoki Mária pedig méltó utóda lett a nagy elődöknek.
Szolnoki Mária 1947. június 16-án született Budapesten. Először nővérének javasolták a vívást, őt követte 1958-ban a BVSC-be, ahol Nagy Árpád lett a nevelőedzője. Majd 1960-ben az olimpiai bajnok Horváth Zoltán hívta a Honvéd csapatában. Öt évvel később már a korosztályos válogatott tagja, a junior világbajnokságon csapatban aranyérmet nyernek, itt figyel fel rá a vezetőedző, Somodi Lajos, aki – mivel komoly potenciált lát benne – áthívja az Újpesti Dózsába, a klubváltás miatt azonban egy évre eltiltják. Ez akár végzetes is lehetett volna pályafutására, de a sors és Szolnoki Mária is másként akarta.
Göteborg, 1973. július 12. A világbajnok magyar nõi tõrcsapat: Szolnoki Mária (b), Bóbis Ildikó (b2), Tordasi Ildikó (a kupával), Maros Magda és Rejtõ Ildikó (j) a göteborgi vívó-világbajnokság döntõje után.
1967-ben junior világbajnok lett, két évvel később pedig a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott, nem is akárhogy, hiszen a havannai vb-n a csapattal a dobogó harmadik fokára állhatott fel. Az 1972-es olimpián a női tőrcsapat tagjaként pedig ezüstérmet szerzett. Egy évvel később Göteborgban rendezték a világbajnokságot, ahol csapatban a dobogó legfelső fokára állhatott el, a sikerben nem kis szerepe volt Szolnoki Máriának. A Képes Sport akkori számában így emlékezett vissza a döntő asszóra: „Azt mondtuk, nincs számunkra nem! Az edzőm, Somodi Lajos elkísért a pástig, ott gyengéden hátba vert: „Most fel kell menni és győzni kell! Nem érdekes hogyan, csak győzni!” Felléptem és két másodperc múlva 2:0-ra vezetett Gyerazsinszkaja. Még fülemben csengett a 'kell' és arra gondoltam, nem kaphatok több találatot, mert 3:0-ról már nem tudok nyerni... 2:2-nél vettem újra levegőt. Az ellenfelemre néztem, a sisak mögött láttam kétségbeesetten megfeszülő arcát, s hallottam az enyéim hangját: támadni! Támadtam! 3:2... 4:2... s aztán sokáig sötét kockák, nem emlékszem a következő percekre... De felébredni, s felállni a dobogó közepére — csodálatos volt!”
München, 1972. szeptember 8. A képen: az ezüstérmes nõi tõrcsapat: Rónai Ildikó, Rejtõ Ildikó, Szolnoki Mária, Tordasi Ildikó és Bóbis Ildikó.
A montreali olimpiára fiatalításra hivatkozva nem vitték ki, ám utána mégis számítottak rá a válogatottban, amitől 1978-ben köszönt el végleg.
Egy interjúban így mesélt versenyzői stílusáról: „Arról van szó, hogy sikerül türelmesnek maradnom még a legrázósabb csörtében is, és az ilyesmi fölbosszantja, s egyúttal meggondolatlanságokra készteti az ellenfeleket. (…) Közvetlenül a versenyek előtt nem szívesen asszózom leendő ellenfeleimmel, inkább fiatalabb, ügyesebb gyerekekkel vívok.
Ilyenkor azután jól megy a vívás?
Az mindig attól függ, hogy tíz perccel a verseny előtt, a bemelegítésnél hogyan vívok. Ha ilyenkor találatot sem tudok adni, akkor jó napom lesz.”
Budapest, 1972. július 4. Szolnoki Mária vívó, a XX. nyári olimpiára készülõ magyar vívóválogatott tagja.
Aktív pályafutását befejezve egy darabig még a sportágában maradt edzőként, majd egyre inkább egy teljesen civil élet felé fordult. Hetvenötödik születésnapja alkalmából kívánunk hasonlóan szép emlékeket még Szolnoki Máriának!