Back to top
Share

Engem egy pattanás jobban zavar, mint hogy nincs lábam

MAGYAROCK 2020.11.26. 0 comments

Egy szanatórium 22 méteres medencéjében kezdte, világbajnok lett belőle. Interjú a végtaghiánnyal született háromszoros paralimpikon Illés Fannival nyitottságról, a sztereotípiák ledöntéséről és utazásról.

Ha 3 szóval kellene a 2020-as Illés Fannit jellemezned, hogyan mutatnád be?

Kitartó, alázatos, makacs. Kitartó, mert a mély élethelyzetek – legyen az egy egyes az iskolában, egy vállműtét, vagy épp egy rossz helyezés versenyen – mind-mind motiváltak, és arra sarkalltak, hogy tudjátok mit? Csak azért is! Ebben azt hiszem, benne van a makacs is. Alázatos, mert hatalmas lelkiismeret-furdalásom van, ha egy edzés nem úgy sikerül, ahogy terveztem. Az utolsó pillanatig elmegyek, a sérüléseim is úgy keletkeztek, hogy mindig túlhúzom, nem kímélem magamat.

Hogyan kezdtél sportolni?

Épekkel jártam iskolába, emiatt pedig egyszer fel kellett jönnöm Budapestre regisztráltatni magamat, hogy fogyatékkal élő vagyok. Be akartak íratni a Mexikói úti általános iskolába, ahova csak fogyatékkal élők járnak, de a szüleim ezt szerencsére nem hagyták, szerették volna, ha integrált oktatást kapok. Ekkor javasolták, hogy a gerincferdülésem miatt kezdjek el úszni. Nehéz volt, mert vidéken, Rezin éltem ekkoriban, és a környéken rendes uszoda sem volt, csak egy szanatórium 22 méteres medencével. Először beírattak a testvéremmel úszásoktatásra épekkel, 3 hét alatt sikerült is megtanulnom. Apával önszorgalomból eljártunk még a szanatóriumba úszni, versenyezgettünk egymással, és legyőztem 4 hossz mellen. Akkor kezdett el kapcsolatokat keresni, így találta meg Málnai Istvánt is – aki sajnos már nem él –, ő volt a nevelőedzőm. Ő igazolt le, ő nevezett be, így kerültem ebbe a közegbe.

Mit adott neked az életed más területein, hogy élsportolóvá váltál?

Nekem a sport a ”mindent” adta. 12 évig úgy éltem, hogy körülöttem mindenki ép volt, nem is tudtam, hogy lehet még más is olyan, mint én. Addig abban a hitben éltem, hogy én vagyok a kakukktojás, a rút kiskacsa, aki egyszer majd hattyúvá válik. A sport által találtam meg a saját közegemet ott, ahol én is csak egy vagyok a többi közül. Kiemelt a szánalom státuszból, hogy jaj, szegény, jaj mi lesz vele majd, ha felnő. Onnantól mindenki úgy tekintett rám, mint a sportolóra. Felemelt egy olyan helyre, ahol nem arról beszélünk, hogy para vagy, vagy nem vagy para, hanem élsportolók vannak. Nekem ez nagyon fontos. Persze tudom azt is, hogy különbséget kell tenni, mert az épek olimpiára utaznak, mi paralimpiára. A szellemiség viszont ugyanaz.

Mennyire tartod fontosnak az énmárka építést?

Azt gondolom, hogy muszáj. Persze örülök is neki és hálás vagyok ezért, de hosszú út vezetett idáig. Nem szerettem sohasem szerepelni, mindig lámpalázam van, hajlamos vagyok össze-vissza beszélni, nagyon kritikus vagyok magammal szemben, viszont annyian keresnek, hogy tartsak előadásokat, szeretnének velem beszélni, éreztetik velem, hogy ennek van jövője. Mindig félve mondok igent ezekre a felkérésekre, aztán amikor már ott vagyok, és belekezdek, elmesélem az életemet, akkor elmúlik az izgalom. Nagyon sok visszajelzést kapok, hogy ez inspirálja az embereket, és ennek nagyon örülök. Ha a történetem által tudok motiválni akár egy-két embert is, más lesz az életfelfogása – a fogyatékkal élők felé, a sport felé, saját maga felé –, elégedettebb lesz magával, akkor már megérte. Volt olyan időszak, amikor ezeket nem vállaltam, inkább elbújtam, és egy akartam lenni a sok közül, de ha nekem azt adta az Isten, hogy egyfajta szónok legyek, hogy példát mutassak, akkor igyekszem így cselekedni.

Mit tanácsolnál a 8 és a 18 éves Fanninak?

A 8 évesnek mindenképpen azt, hogy hamarabb menjen el úszni – én elég későn, 12 évesen kezdtem csak el. Bár persze ez nem akkora baj, így nem égek ki olyan korán. Én most a húszas éveim végén leszek ott, ahol egy húszas évei elején járó sportoló van, aki 5 éves kora óta aktív. Az önelfogadás miatt ezt ajánlanám neki, és azt is megmondanám, ki legyen az edzője. A 18 éves Fanninak azt tanácsolnám, hogy ne bánkódjon, amiért egyedül van, ugyanúgy tartson ki, mint ahogy én is kitartottam. Sosem faltam a férfiakat, nem menekültem egyik kapcsolatból a másikba, hanem megvártam azt, aki mellett tényleg boldog tudtam lenni. A 18 éves Fannit anno nagyon zavarta, hogy nincs párkapcsolata, senkinek sem fog kelleni. Persze ez minden tinédzsert foglalkoztat, engem pedig hatványozottan. Viszont sosem az zavart, hogy nincs lábam, az emberek ezt mindig nehezen hiszik el. Egy pattanás sokkal jobban kikészít, vagy hogyha meghízok. Nem bömböltem soha otthon, hogy nekem nincs lábam, és meg akarok halni, ugyanazok zavarnak, mint egy átlagos nőt.

Mivel kapcsolódsz ki a rengeteg edzés után?

Nagyon szeretem a természetet, ott tudok feltöltődni. Ahogy már említettem, Reziről származom, és hozzá vagyok szokva, hogy autó nem nagyon járkál, látom a csillagos eget és ezek mind-mind nagyon hiányoznak – amint tehetem, megyek. Mindig kinézünk egy helyszínt a párommal vagy a tesómmal, és indulás. Magyarországon voltunk már rengeteg helyen, a kedvencem a Szalajka-völgy, ahová bármikor visszamennék.

Élsportolóként rengeteget utazol. Melyik kultúra volt a legnagyobb hatással rád?

Az Egyesült Államok – ott minden akadálymentes. Ha elmész a legkisebb boltba is, az is biztosan mozgáskorlátozott-barát. Nincs egy lépcsőfok sem. Ha elmész egy kis kávézóba, ami mondjuk összesen 10m2, és ott van egy wc, akkor az biztosan akadálymentesített, így mindenkinek megfelelő. Chicago-ban voltam egy világkupán, ahol kaptunk fél napot, hogy körülnézzünk a városban – az mély nyomot hagyott bennem. Van, hogy azóta is bekapcsolom a Youtube-ot és virtuálisan végignézem a várost.

Min változtatnál, hogy nyitottabbak legyenek az emberek a fogyatékkal élőkkel?

Azon, hogy senki se gondolja azt, hogy csak az ő világa létezik. Attól jó ez a bolygó, hogy ennyiféle ember és élőlény lakja. Ha nyitottabban gondolkodunk, attól senki sem lesz kevesebb, csak több. Mondok egy példát: ha kenyeret veszel, van a boltban mindenféle, gondolnak a diétázókra, a gluténérzékenyekre stb. Ugyanezt a gondolkodást kellene mondjuk elérni az akadálymentesítésnél is. Vannak két lábon járó emberek, vannak babák, akiket babakocsiban tolnak, és vannak a kerekesszékesek, járókerettel, vagy bottal járók. De mindenki méltósággal jusson be oda, ahol dolga van. Ha van ezer csatorna, mindenféle műsorral, miért nincs közötte olyan, ahol sokkal több para versenyt közvetítenek? Azt mondják, hogy ”ki nézné azt?”, és sokakon érzem, hogy félnek ettől. Van, hogy én is megrökönyödöm egy olyan sérülésen, amit még nem láttam, amit még nem ismerek, hiszen nincsen két egyforma sérült, de ez normális, és ez az út az elfogadás felé. Az iskolákban is segítene, ha több fogyatékkal élő tanulna integrált oktatásban. Akinél gyerekkorban rögzült az elfogadás, az felnőttként is így fog gondolkodni, természetes lesz számára.

Mit tanácsolnál egy fogyatékkal élő gyereknek, aki az útkeresés és az önelfogadás elején jár?

Hogy jöjjön hozzánk úszni! (nevet) Minden segítséget megadunk neki, az alapítvány is segít, a Vasas is segít, kiváló szakembereink vannak. Az úszás azért is jó sportág, mert le kell vetkőznöd, a ruháidat és a gátlásaidat egyaránt. Le kell vetkőznöd kisgatyára, fürdőruhára, és ezzel tettél egy lépést magad felé, az önelfogadás felé. Mert mindenkinek helye van a világban.

(Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd)