Back to top
Share

Anyáink története

MAGYAROCK 2021.05.02. 0 comments

Mindenkit anya szült – szokták mondani. Ezzel mi sem vitatkozunk, mert nevelődjünk bármilyen családban is, vannak a természetnek is törvényei. Hiszen, bár maximális tisztelettel viseltetünk az olimpizmus ókori hellén képviselői iránt, nem nagyon tudunk arról, hogy Hosszú Katinka vagy Szilágyi Áron Zeusz agyából pattant volna ki, vagy netán egy hattyú tojásából. Így most felcsaptuk 125 éves történetünk képeskönyvét és a teljesség igénye nélkül szemezgettünk „anyáink” történetéből.

Itt van mindjárt Bogen-Bogáti Erna, aki az első női érmesünk volt, 1932-ben a Los Angeles-i olimpián tőrvívásban állhatott fel a dobogó harmadik fokára. Édesapja, Bogen Albert neves vívó és mesteredző volt, aki a stockholmi olimpián osztrák színekben szerzett ezüstérmet a kardcsapat tagjaként. Erna 1906-ban született Jaroslawban, vívni pedig 1926-ban kezdett. Felfigyelt rá a kor híres mestere, Santelli is, így csakhamar az ő iskolájában folytatta az edzéseket, ahol egy bizonyos Gerevich Aladár is koptatta a pástokat. Hogy miért érdekes nekünk ez utóbbi információ? Nos, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt csupán, kardvívó legendánknak megtetszett Erna, hamarosan udvarolni is kezdett neki. Két olimpián szerepeltek együtt, majd 1938-ban össze is házasodtak, a háború után pedig megszületett két fiúk, György és Pál, akik edzőként és versenyzőként is letették névjegyüket a vívósport asztalára. Hogy mennyire, elég csak megemlítenünk, hogy kis hazánk jelenlegi két kardvívó gyöngyszeme, Szilágyi Áron és Szatmári András is az idősebb György kezei között sajátította el a sportág alapjait; a fiatalabb Pál pedig kétszeres olimpiai bronzérmes. De vissza Bogen-Bogáti Ernához; bár fiai születése után, még 46 évesen is bajnokcsapat tagja volt, a család iránti szeretete miatt egyre inkább háttérbe szorította az élsportot és megteremtette azt a hátteret, amivel támogatni tudta nem mindennapi sikereket elért szeretteit. Férjével, annak haláláig példás házasságban életek, Erna 2002. november 23-án hunyt el, 95 éves korában.

Ugorjunk pár évtizedet. A pástot pedig cseréljük le medencére. Ha anya-lánya párost kellene mondani a magyar sportéletből, tízből kilenc ember Székely Évát és Gyarmati Andreát mondaná. Éva néni már aktív évei alatt is igazi legendának számított, ő volt az első nő, aki versenyen pillangó kartempókkal úszott, amit az akkori szabályok a mellúszó számban lehetővé tettek, Helsinkiben is így nyert olimpiát, a Pillangókisasszony becenevet is innen kapta. Miután befejezte az élsportot — gyógyszerész munkája mellett — edzőként tevékenykedett. Lánya, Andrea nagyon hamar megtanult úszni, és bár két ilyen felmenővel — édesapja a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó Gyarmati Dezső — evidens lett volna az versenyzői lét, csak 1966-ban határozta el, hogy komolyabban szeretne úszni. Székely Éva érdemeinek se szeri, se száma, és nem kevés pedagógiai érzékkel is megáldotta a teremtő. Sírni csak a győztesnek szabad című könyvében írja, hogy lánya bejelentése után egy órán át tárgyilagosan levezette neki az élsporttal járó nehézségeket, hogy milyen ára van a sikernek és mennyire nem egy könnyű életet választ ezzel magának – egyszerre buzgott benne a gyermekét védeni próbáló anyai ösztön és a tehetségből a legtöbbet kihozni vágyó edzői énje. Záró mondatként annyit mondott:

„abban a pillanatban, amikor úgy érzed, hogy ez már nem okoz örömet, abbahagyod. Csak azt mondd, hogy már nem öröm, és abban a pillanatban nincs tovább.”

Nyolc évvel később egy edzés közepén jött el a pillanat, amikor kiszólt a medencéből „anyu, már nem öröm.”, a stopperóra megállt és azóta se pörgött tovább. Sikeres edző-sportoló páros volt az övék, bizonyítja ezt Andrea eredménysora is, de persze nehézségeik is legalább ennyire voltak a közös pályafutásuk során. Ám a „Székely-iskola” egyik legnagyobb tanítása az ilyen helyzetekre is felvértezi az embert:

„sose felejtsd el, hogy az ember egész pályafutásában két igazán nehéz dolog van: elviselni a győzelmet és elviselni a vereséget. Ha ezt megtanulod, rendben lesz miden.”

Budapest, 1972. július 10.
Gyarmati Andrea úszó édeasanyjával, edzõjével Székely Éva olimpiai bajnok úszóval együtt mosolyog a medence mellett.
MTI Fotó: Petrovits László

Maradjunk az úszásnál. Talán nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, Risztov Évának édesanyjával összeölelkező fényképe Londonból sokunk retinájába beleégett. Évi pályafutásában nem kevés harc volt. Medencés úszóként ő volt az „ezüstlány”, éveken át hozta világversenyekről az érmeket, de a rövid pályás versenyeket leszámítva sose sikerült átlépnie azt az utolsó lépcsőfokot, az olimpiákon meg még ennyire se járt szerencsével, 2005-ben, mindössze húszévesen be is jelentette visszavonulását. Utána sok mindent kipróbált, kereste az útját, majd 2009-ben Debrecenből felhívta Orendi Mihály és meggyőzte, kezdje újra, ám ezúttal a nyílt vizek felé „evezett”. Bár a londoni játékokra sem ment zökkenőmentesen a kijutása, de 25-ös rajtszámmal a 25 fős mezőnyben még is ott állt a Hyde Park tavának „rajtkövén”. Majd egy nem mindennapi versenyzéssel elsőként csapott a célba. Sok egyéb mellett volt egy „utolsó” katalizátor is, ami segítette mind a 10 kilométeren, ez pedig nem volt más, mint édesanyja, aki egy nappal korábban meglepetésként érkezett ki az olimpiára. Lánya győzelme után egy interjúban elmesélte:

„azt mondta, hogy anya, most te vagy az utolsó mentsváram, aki azt a kis pluszt megadja nekem, amire még szükségem van. Régen is te voltál az, akihez odabújtam, most pedig újra itt vagy mellettem.”

Az eredményhirdetés után róluk készült kép pedig többet mond minden szónál.

Láttuk milyen az, amikor valaki feláldozza a karrierjét, hogy a családjának éljen, vagy sajátja után csemetéje sikerének a kovácsává válik, illetve amikor legbiztosabb támaszunk az, aki világra hozott minket. De ne felejtsük el azokat sem, akik egyszerre élsportolók és édesanyák.  A tokiói csapatkönyvre készülve kérdőívünkben feltettünk egy kérdést sportolóinknak, mikor voltak életükben a legbátrabbak? Világbajnok birkózónktól, Sastin Mariannától a következő választ kaptuk: „Talán akkor, amikor a kisfiam születése után úgy döntöttem, folytatom a sportot és felkészülök az olimpiára.”  Marcsi 2018 februárjában adott életet gyermekének, májusban már magyar bajnok lett, egy évvel később a világbajnokságon pedig a tokiói kvótát is kivívta. Talán mondanunk sem kell, már az is példaértékű, hogy egy nem kimondottan nőies sportágban áll helyt napi mint nap, emellett olykor hetekig egyedül neveli kisfiát, mivel férje, Wöller Ákos Indiában edzősködik. Ezektől függetlenül Marcsi olyan témát pendített meg ezzel a bátorság dologgal, amely sok nőt és anyát érint, foglalkozástól és életviteltől függetlenül. Szerte a világon nők millióinál kardinális kérdés a gyermekvállalás, mikor jöjjön a baba, vagy a szülés után hogyan és miként lehet és tudnak visszatérni a munkahelyükre. Glossy magazinok állandó témája eme felmerülő kérdésekre választ, tanácsot adni. De talán még mindig az a legjobb „tanítás”, amikor meglátjuk a minket körülvevő világ inspiráló példáit, mint amilyen Marcsié is, akinek szívből kívánjuk, hogy „valamilyen” nemesfémmel térjen haza Tokióból Olivérhez.

Budapest, 2018. augusztus 30.
Sastin Marianna világbajnok birkózó héthónapos, Olivér nevû kisfiával 2018. augusztus 30-án a budapesti Körcsarnokban, ahol a budapesti birkózó világbajnokságra készülõ magyar csapat tagjait fotózták az új formaruhában.
MTI Fotó: Kovács Tamás

Reméljük, e pár kiragadott történet is mutatja, mennyire sokszínű az olimpiai család, és nemcsak inspiráló nőkből van sok 125 éves történelmünkben, hanem inspiráló anyákból is. Akik szurkolnak nekünk, tartják bennünk a lelket, amikor feladnánk, bátorítanak, és akiknél tudjuk, bármi történjék is, mindig kapunk szerető ölelést; de ők azok is, akik küzdenek, harcolnak, törekednek nap mint nap a jobbra, helytállnak sportpályán és lelátón egyaránt. Az édesanyák is #mivagyunk.

 

(Képek: Magyarock, MTI, Magyar Vívómúzeum)

Shop